A hónap verse 2017. december - Arany János: Enyhülés

Arany János: Enyhülés

Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze;
Az örömnek levegőjét
Megtisztítja bánat,
A kizajlott búfelhőkön
Szép szivárvány támad.

Tegnap a remény is eltört,
Az utolsó árboc,
Csupán a kétség kötött egy
Gyarló deszka-szálhoz:
Ma fölöttem és alattam
Ég és tenger síma;
Zöld ligetnek lombja bókol
Felém, mintegy híva. -

Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.

Nincsen olyan puszta inség
Hogy magának benne
A halandó egy tenyérnyi
Zöld virányt ne lelne;
És ha ezt a szél behordta
Sivatag fövénnyel:
Megsiratja... de tovább megy
Örökös reménnyel. -

Sivatagja életemnek!
Van pihenő rajtad;
Vészes hullám! szív-hajómat
Nem szünetlen hajtod;
Ha nehéz bú és nehéz gond
Rossz napokat szerze:
Kárpótolja a nyugalom
Enyhületes perce.

1852.

Az évforduló, az emlékév miatt bizonyára több Arany verset olvastunk az idén. Engem mindig meglep, mennyire modern ez a 200 éves költő. Nemcsak azért mert szinte önkéntelenül, a mindennapjaikban is használjuk a szavait és szófordulatait, mindannyian tudjuk ki volt Edward király, Ágnes asszony, az öreg Bence, mit jelentenek a radványi sötét erdő, a drégeli rom, a margitszigeti tölgyfák vagy a főváros baljóslatú hídja. Azért is mert a gondolatok a témák annyira frissek, vagy annyira örök érvényűek, hogy akár ma is íródhattak volna.
A zseni titkát nehéz megfejteni, de annyit tudunk, hogy csodagyermek volt, mozarti memóriával. Mindent olvasó volt, a juhtenyésztési szakkönyvektől a régi kalendáriumokig mindent kézbe vett. Ráadásul rengeteg nyelven megtanult beszélni, még perzsául is. – nyilatkozta róla Szörényi László Széchenyi-díjas irodalomtörténész.
Az Enyhülés című versét, amelyben Arany a saját depressziójáról ír Szabó T. Anna osztotta meg a facebookon, itt olvastam, eddig nem ismertem. A vers arról szól, hogy sikerül saját magát kihúznia ebből az állapotából, és azt is nyomon követhetjük, hogy "önkezelése" mennyire egyezik a mai modern, elfogadott diagnózissal és terápiával.
Rég meghalt nagymamám jut eszembe, aki nagyon erős asszony volt, és amikor úgy érezte, rossz kedve kezdene lenni, többek között a kék selyemruhájáról és a rózsaszín selyemruhájáról kezdett el mesélni, arról, hogy fújta a haját a szél, amikor vasárnap délelőtt lánypajtásaival együtt végigsétált a falun a templomba.
Ha Arany életrajzát nézzük, a depresszióra való hajlam nem lehet véletlen. A családban jelen volt a tüdőbaj, szülei 8 gyermeket temettek el, és már idősek voltak, amikor Arany János megszületett. 14 évesen segédtanító, öreg szüleit támogatja, majd sikerül annyi pénzt félretennie, hogy folytathassa tanulmányait. A debreceni évek után kipróbálja vándorszínészetet. Amikor egy álom az sugallja térjen haza (édesanyját halottnak látja álmában), Máramarosszigetről hazagyalogol Szalontára. Hazatérésekor azt tapasztalja, hogy édesapja megvakult, édesanyja haldoklik. A szabadságharc bukása után menekülésre és rövid ideig bujdosásra kényszerül. Gyermekei közül szeretett Juliska lányát fiatalon elveszíti.
Arany János szavait Szabó T. Anna így idézi az oldalon:
„Míg én gondolatomat mindig csak bajomon – mint nyelvet a fájós fogon – tartottam: semmi remény nem volt javuláshoz. Örökös tépelődésben éltem, mint az a hypochondrikus, ki ,meggyőződvén, hogy lába két szalmaszál, örökké remegett, hogy eltörik. Újabb rémképeket csináltam, majd e, majd ama nagy veszély függött felettem, mint damoclesi kard, de biz az csak nem szakadt le. Évek folytak s én, ha jobban nem, rosszabbul se lettem, mint eleinte valék. Ez némi megnyugvást adott, megszoktam a bajt. Aztán kerestem, miben találnék még érdeket a világon. Sokszor csekélység hozott pillanatnyi szórakozást. Egy nagy súly nehezült meg lelkemen, azon meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni. Próbáljuk meg. Kezdtem valamit s folytatom ma is; naponkint – nulla dies sine linea – egy-két sort írva, de jót, vagy legalább olyat, mi teljesen kielégít. Bevégzem-e?, azt nem tudom, de hogy e folytonos foglalkozás a lelket enyhíti, azt tapasztalásból mondhatom. Írok nem taps, nem jutalom végett: írok lelki nyugalmamért.”
Ugye sokunknak ismerősek ezek az érzések? Tudatosítani kell magunkban, hogy öröm nincs bánat nélkül, a szorongás, a keserűség, a szomorúság ugyanolyan értékes részei az érzéseinknek mint a vidámság, a nyugalom, a megelégedettség. Tanuljuk meg átélni és elengedni a rossz érzéseket, fogadjuk el, hogy nem lehet mindig minden úgy, ahogy szeretnénk. Ne féljünk a bánattól, de ne is merüljünk el benne. Az élet hosszú „Bánat is érhet még, harag is, de borúra derű jön:
minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót.”- tanácsolja egy másik költő, Quintus Horatius Flaccus.
A versrovat a lehető legtöbb boldog és derűs percet kívánja minden olvasójának.
https://www.youtube.com/watch?v=b1CyVNib0LI